Modern társadalmunkban élni egyszerre jelent felelősséget és szabadságot. A XXI. században, melyet sokan az individualizmus korának tekintenek, korábban elképzelhetetlen választási lehetőségekkel és szabadsággal szembesülünk. Nemi szerepeinket mégis jórészt meghatározza az a társadalom és kultúra, amelyben élünk. Mást jelent ma nőnek lenni, mint a különféle történelmi korszakokban.
Nőként egyszerre tapasztalhatjuk meg azt a mérhetetlen szabadságot, melyet legfőképpen a XX. század során élt nőtársaink vívtak ki számunkra, s érezhetjük a szabadság mögött meghúzódó felelősségünk súlyát is. Ha sok út közül választhatunk, akkor vajon melyik lesz a jó választás? Vannak-e még, s jól tájolnak-e iránytűink, melyek segítenek eligazodni a lehetőségek szinte végtelen kavalkádjában?
Gyakran érezhetjük úgy, hogy választás elé kerülünk. Csak néhány jól ismert példa: család vagy karrier? Gyermekvállalás vagy egy újabb képesítés megszerzése? Stabil, biztosnak tűnő munka vagy önmegvalósítás? Túlórák vagy a családdal töltött idő? A szociológiai felmérések azt mutatják, hogy sok nő számára ez sajnos gazdasági kérdés is. Szívük mást diktál, mint amit a családi költségvetés előirányoz. Van, hogy minimálisra korlátozódik a döntési szabadságunk, hiszen a megélhetés válik a legfontosabb szemponttá.
A női magazinok telis-tele vannak olyan szlogennek, hogy „ne hallgass másra, csak a szívedre!”, „ne akarj senkinek megfelelni!”. S bár jól hangzanak ezek a mondatok, mégis sokszor érezzük a lelkünk mélyén, hogy kissé hamisan csengenek. Valójában nagyon is sokféle elvárás nehezedik ránk, bármennyire is szeretnénk függetleníteni magunk ezektől. Sokszor ezek az elvárások, üzenetek ellentmondanak egymásnak.
Nézzük meg, egy átlagos nőnek milyen szerepekben kell ma tökéletesen helytállnia!
Legyen vonzó, csinos és ápolt – de természetesen elsősorban ne a másoknak akarjon tetszeni, hanem önmagának! Itt meg is állhatunk egy pillanatra s feltehetjük a kérdést: valóban igaz ez? Nemzetközi összehasonlítás szerint az 1950-es évektől kezdődően a nyugati világban egyre karcsúbb (és tegyük hozzá: egyre kevésbé felöltözött) modellek szerepelnek a magazinokban, megtestesítve az ideális női alakot. Ezzel szemben a férfiak körében végzett felmérések arról tanúskodnak, hogy nem sokat változott számukra a vonzónak tekintett női test. Ki az tehát, aki az elvárásokat támasztja?
A testi megjelenésre vonatkozó kulturális elvárások jelentős részét a média közvetíti, amely realisztikusnak és bárki számára könnyen elérhetőnek tünteti fel a bemutatott, légiesen karcsú testideálokat. A karcsúság mint idealizált állapot, mint egyedül elfogadható és elérendő cél és ideál csakis a második világháború után vált egyeduralkodóvá. Szintén az 1950-es évektől figyelhető meg a túlsúly és az egészségtelenség fogalmának összekapcsolása, ezzel párhuzamosan a szépség- és egészségipar fellendülése is.
S miközben „jól nézünk ki”, az élet számtalan területén kell helyt állnunk. Odaadó feleség, áldozatos szívű anya, megbízható munkaerő – szinte eposzi jelzővé váltak ez életünkben. Ezenfelül legyünk jó szeretők, merjük élvezni a testiséget, legyen álmaink (melyeket valósítsunk is meg!), legyünk tájékozottak a világ dolgaiban, legyen véleményünk. S közben, ha lehet, ne feledkezzünk meg arról, hogy örülni tudjunk az életnek.
Életünket ebből a szempontból szerepek és szerepkonfliktusok össztüzében éljük. Van- e kiút ebből?
Hosszú távon leginkább az segíthet, ha sikerül rátalálni a saját, belülről fakadó egyensúlyunkra. Ha nincsenek előttünk jó példák (családunk nőtagjai között), akkor magunknak kell megalkotnunk saját harmóniánkat, balanszunkat, prioritásainkat. Ebben segítségünkre lehet saját belső hangunk meghallása, mely mindannyiunkban ott lakozik, csak éppen a kívülről érkező „zajok” miatt nem halljuk meg, nem hangolódunk rá. Feltehetjük magunknak a kérdést: mi az, aki vagy ami igazán fontos számunkra? Melyek a valódi, mélyről jövő vágyaink, s melyek érkeznek inkább kívülről? Ez a belső hang válhat aztán iránytűvé az életünkben, s segíthet eligazodni, amikor túlterhelődünk a szerepelvárások közepette.
Winnicott vezette be az „elég jó anya” fogalmát a fejlődéslélektanba. Az „elég jó anya” nem egy tökéletes gondozó, hanem a érzékeny és empatikus, a csecsemője igényeihez jól alkalmazkodni tudó anya. Távolról sem hibátlan, ám a saját gyermekében éppen azt és annyit ad, amire annak szüksége van.
Mi lenne, ha ezt „elég jó” kifejezést önmagunkra is kiterjesztenénk, összes szerepünket beleértve?
Sokan vagyunk olyanok, akik sosem érezhettük igazán elégnek vagy elég jónak magunkat. Talán kiskorunktól kezdve egészen késő életéveinkig küszködünk azzal, hogy vajon tényleg elég-e, amit nyújtunk? Sokan vagyunk, akik azt tanultuk meg, hogy csak akkor vagyunk szerethetőek, ha teljesítményt mutatunk fel, ha mindent mindig tökéletes csinálunk. A belső szabadság éppen abból fakad, ha képesek vagyunk ráérezni, hogy az elég jó is elég! Hogy felnőtt nőként nem kell minden szerepünkben száz (sőt ezer!) százalékosan teljesítenünk, nem kell mindig tökéletesnek lennünk!
Az a tapasztalatom, hogy ide megérkezni gyakran nem könnyű. Hiszen ha évtizedek óta béklyóznak meg bennünket az elvárások, nem lehet egy pillanat alatt szabaddá válni tőlük. Lehet, hogy egyedül nem is megy. Ilyenkor nem szégyen segítséget kérni. Hiszen a célunk, hogy választási lehetőségeinket ne tehernek, hanem lehetőségnek éljük meg, s engedjük életünkben minél inkább szóhoz jutni lényünk legmélyéből fakadó vágyainkat. S lehet-e szebb, izgalmasabb kaland az életünkben, mint a saját lényünkre való ráhangolódás?
Oláh Kata pszichológus
Facebook: Testre szabott megoldás
Instagram: Oláh Kata_pszichológus
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
