A szexuális egyesülés a legintimebb aktus két ember között – ha csak a fizikai szintet nézzük. Nemcsak közel engedjük, hanem beengedjük a másikat a testünkbe, az elsődleges otthonunkba. Ahogy a lakásunkba sincs szabad bejárása bárkinek, úgy a testünk esetében még fokozottabban felmerül a biztonság, a bizalom kérdése. Ha illetéktelen behatolás történik, az nem múlik el nyomtalanul. A nemi erőszak "csak” a jéghegy csúcsa: szinte nincs olyan ember, aki ne hordozná magában a nem jóleső közeledések, a határsértések kisebb-nagyobb sérüléseit, amelyek idővel a biztonságos kapcsolat, a bensőségesség, az önfeledt szexualitás gátjaivá válnak.
A kényszer falakat épít
A testünkhöz való viszonyunkat egészen korai élmények formálják, alakítják. Az arcunkat csipkedő „kedves” néniktől az „adj egy puszit a papának” – típusú noszogatásokig sok olyan tapasztalatot gyűjtünk be, amelyekből megtanuljuk: a testünk nemcsak a mi felségterületünk. Olyan fizikai kontaktusokba is bele „kell” mennünk, olyan közeledéseket is el „kell” viselnünk, amelyek nem esnek jól nekünk. Hiszen egy kisgyerek még kiszolgáltatott, nem tudja megvédeni a határait, és a felnőttek ezzel – persze a legtöbbször nem tudatosan – visszaélhetnek.
Amint a puszi, az ölelés elvárássá válik, a gyerekben kialakul egy ellenállás. Mivel az ellenállásának a felnőttek elvárásai miatt nem nagyon adhat hangot, megtanulja elválasztani az érzéseit a tetteitől. Megteszi ugyan, amit a felnőttek kérnek tőle, de érzelmileg lezár. Nem örömből és belülről fakadó jó érzésből adja a puszit vagy az ölelést, hanem kényszerből, megfelelésből. Ha ezt jó sokáig „gyakorolja”, az felnőttként is akadályozhatja a bensőséges, érzelmi kapcsolódásban, és a szexualitása is egy érzések nélküli, fizikailag jóleső testgyakorlattá válhat.
A határsértés érzelmi bántalmazás
Ha nincsenek tiszteletben tartva az érzéseink, és valami olyasmire akarnak rávenni minket, amit a szívünk mélyén nem szeretnénk, az is egyfajta erőszak. A nemi erőszak áldozatai gyakran úgy próbálják túlélni a bántalmazást, hogy képzeletben kiszállnak a testükből, elhagyják a szituációt, mintha ott sem lennének. Annyira mérhetetlen a szégyen, a fájdalom, az undor és a tehetetlenség érzése, hogy egy út marad: érzelmileg kilépni a helyzetből – hiszen átadni magunkat az érzéseknek elviselhetetlenül fájdalmas lenne.
Kicsiben ez történik akkor is, amikor gyerekként le akarnak nyomni valamit a torkunkon, amit mi nem akarunk anélkül, hogy tekintettel lennének ránk. „Márpedig megeszed, ami előtted van!” „Öleld meg apádat, hadd örüljön!” stb. Úgy a legkönnyebb túlélni azt, hogy mások egyoldalúan leuralnak minket, ha érzelmileg kivonulunk a helyzetből, és átváltunk egy feladatteljesítő robot-üzemmódba, „ess túl rajta, és előbb szabadulsz” címszóval.
Ám ami egykor a túlélésünk záloga volt, felnőttként a legnagyobb akadályunkká válhat.
Ha valaki arra rendezkedett be, hogy elzárja magát az érzéseitől, aligha lesz képes önfeledt, örömteli szexualitásra és igazán bensőséges emberi kapcsolatok kialakítására.
A nárcisztikus ember folyton határt sért
A határsértés és az érzelmi bántalmazás egyik szélsőséges formáját tapasztalhatja meg az, aki nárcisztikus ember közeli hozzátartozója – gyereke vagy párja. A nárcisztikus ember nem önálló, különálló lényként tekint a hozzá közel állókra, hanem önmaga kiterjesztésének tekinti őket. Mint egy plusz testrész vagy egy érem a nyakban, amire büszke lehet – így gondol a családtagjaira. Nem önzetlenül tesz értük dolgokat, hanem hogy bebizonyítsa, ő milyen nagyszerű ember, anya/apa, feleség/férj. Mivel mindent megtesz azért, hogy elnyerje a külvilág csodálatát, elismerését, ezért tényleg jó embernek tűnik, és sokszor nagyon jó vele időt tölteni. Lenyűgöz, elbűvöl, elcsábít.
Ennek a vonzerőnek nehéz ellenállni. Rá lehet szokni, mint az édességre. De ahogy az édesség is csak akkor okoz örömet, amikor éppen esszük, a nárcisztikus embertől sem kapunk többet, mint jó pillanatokat. És az is róla szól, nem rólunk. Amint szóba kerülne, hogy nekünk mire van szükségünk, mi mire vágyunk, vagy épp mi az, ami nem esik jól, az sutba van dobva a részéről. Sőt, megmagyarázza, miért nem jogosak a szükségleteink, az érzéseink, és miért bennünk van a hiba, amiért azt érezzük, amit…
A nárcisztikus ember képtelen arra, hogy tekintettel legyen a másik félre is. Minden belőle indul ki, és nála is ér véget. Az egyszemélyes univerzumában mindenkit csak arra használ, hogy általa, a vele való kapcsolat által is megélje a saját jóságát, nagyszerűségét, különlegességét.
A kihasználtság-érzés megöli az ősbizalmat
Akár tud valaki arról, hogy kihasználják, akár nem, a zsigereiben érzi, hogy valami nincs rendben. Sokszor csak a test jelez: például visszatérő hüvelyi fertőzésekkel, fájdalmas szexszel, női betegségekkel stb. Minden tünet mögött más-más történet van, de a női területen jelentkező panaszok gyakran függnek össze párkapcsolati problémákkal – például rejtett, nem tudatos érzelmi bántalmazással.
Akkor tudjuk teljesen elengedni és odaadni magunkat, egészségesen és gazdagítóan megélni a szexualitásunkat, ha a másik fél részéről elfogadást, odafigyelést, egyenrangúságot és kölcsönösséget tapasztalunk. (Persze „játékból” el lehet játszani az alá-fölé rendeltséget is, de az is akkor működik jól, ha két egyenrangú fél köt szerződést arról, hogy kinek mi fér bele és mi nem, mi okoz örömet és mi nem).
Az is fontos, hogy mindkét fél érezze a határait, és kapcsolatban legyen a saját vágyaival, szükségleteivel, érzéseivel, igényeivel. Ha az egyik félnek csak elvárásai vannak, a másik fél pedig csak kielégíti őket és hagyja magát, akkor ott nincs kölcsönösség, és elmosódnak a határok.
Egészségtelen egybeolvadás helyett tökéletes egységélmény
Egy kapcsolat – mind szexuálisan, mind érzelmileg – akkor igazán kielégítő, ha mindkét fél meg tud őrizni valamit abból, ami csak az övé, és létre tud jönni egy közös halmaz is, ahol bármikor találkozhatnak, megpihenhetnek, élvezhetik egymás társaságát. A másik nélkül, önállóan is tudnak létezni, nem függnek egymástól, de van egy közös metszetük is.
Ha nem fenyeget a határsértés lehetősége, egyenrangúak vagyunk, és tudunk figyelni mind a saját igényeinkre, mind a másik fél szükségleteire, akkor tudjuk biztonságosan megélni a kontrollálatlanabb, ösztönösebb késztetéseinket, a szexuális vágyainkat is. Hiszen tudjuk: nincs miért szégyenkeznünk, mert teljes elfogadást tapasztalunk.
Ahhoz, hogy ide eljussunk, fontos, hogy begyógyítsuk a múltban szerzett sérüléseinket: a bántalmazások, határsértések láthatatlan sebeit. Ennek mellékhatásaként megtapasztalhatjuk a fokozatos testi-lelki felszabadulást, és a párkapcsolatunkban megélhetjük a tökéletes egységélményt, ami két önálló ember harmonikus egyesülése.
Ha vágysz a felszabadultságra és egy egészséges párkapcsolatra, gyere el "Tünetbe zárt sorsok" című női gyógyító és önismereti napunkra november 30-án!
Zádrovich Aliz szomatodráma játékvezető, terapeuta, újságíró
Kövess a Facebookon!
Csatlakozz "Önismeret és gyógyulás" Facebook-csoportomhoz!
Kövess Instagramon!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
