Ha valaki elkezd pszichológiai, önsegítő témájú könyveket olvasni, esetleg önismereti csoportokban járni, annak visszavonhatatlan következményei lesznek.
Felnevelkedésünk során a családunk, gondviselőink viselkedési, - gyakran bántalmazó - érzelmi normákat közvetítettek felénk. A „túlélésünk”, a „családban-megmaradás” érdekében alkalmazkodnunk kellett ezekhez a sugallt, vagy nagyon is konkrét elvárásokhoz. Ez a programozottság felnőttként már nem tudatos, jelenlétét úgy hívjuk: lelkiismeret. Sokkal hitelesebb lenne falkatörvényeknek hívni, mert nem sok köze van a lélekhez.
A változatlanság biztonsága
Sokan soha életünkben nem térnek el ezektől a belső tendenciáktól, eszükbe sem jut megkérdőjelezni ezeket. Egyfajta szentimentális hangulat is társul ezekhez a hiedelmekhez: engem úgy neveltek otthon, hogy..., nálunk az volt a szokás, hogy… Nincs is ezzel semmi gond, mindaddig, amíg ezek az életelvek nem akadályozzák boldogulásunkat, boldogságunkat
Minden ember egy kapcsolatrendszerbe van tehát ágyazva, melynek „szokásos” működését játszmák tartják mederben, energetikai / kapcsolat-dinamikai apparátus működteti. Ezektől eltérni rendkívül kockázatos, mert azt a rendszer összes tagja megérzi.
Kötelező játszmák
Ezt a jelenséget Popper Péternél frappánsabban és humorosabban senki nem írja, mint, ahogyan a Lélekrágcsálók című könyvében olvashatjuk:
„A családban azt kell mondani a nagypapa születésnapján, aki egy alkoholista disznó, hogy tisztelettel köszöntünk nagypapa, de jó, hogy köztünk vagy - és csak magunkban tehetjük hozzá: milyen jó hogy ma még nem hánytál az asztalra. A nagypapa meg két böffentés között azt mondja, milyen jó érzés, hogy így tiszteltek engem, milyen nagyszerű családom van! Ez a játszma.
Úgy kell tenni a munkahelyen is, mintha a főnököt tisztelnéd, a főnök meg úgy tesz, mintha ő mindentudó lenne.
Egy belgyógyász professzor úgy viselkedik, mintha nem azért lenne a posztján, mert jó szervező és kiváló nexusai vannak, hanem mert ő a legjobb belgyógyász az országban.
Lehet valaki egyszerre a legjobb endokrinológus, a legjobb pulmonológus és a legjobb gasztroenterológus? Dehogy lehet! De a viziten ezt kell játszania.
Elől megy, persze Scholl papucsban, hogy magasabbnak látsszon, nyakában lóg a fonendoszkópja, nehogy azt higgyék, hogy ő a műtősfiú. A zsebébe is tehetné, ott sokkal nagyobb biztonságban lenne, de a fonendoszkóp a játszma része, az orvosi fölény tartozéka, és
ha valaki kilép a játszmából, akkor rengeteg negatívum zúdul a nyakába.
Sokszor elmesélem, hogy életemben egyszer voltam szülői értekezleten: először és utoljára.
Büszke apaként bemasíroztam az iskolába, beültettek az egyik padba, majd jött a begyes, nagyon csinos tanítónő, felment a katedrára, és kiokosított bennünket.
Néztem ezt a szegény lányt, hogy ez is elveszett az emberi kommunikáció számára, már csak fölülről lefelé tud beszélni. A katedra tönkretette, mint ahogy nagyon sok pedagógust, orvost, pszichológust tönkretesz, hogy mindig kiszolgáltatott helyzetben lévő emberekkel kerül kapcsolatba, és egy idő után észre sem veszi, hogy ez csak szituatív fölény, hanem azt gondolja, ő olyan nagyszerű ember, aki mindenkinél magasabb rendű.
Visszatérve a tanító nénire, miután elmondta a nagymonológját, kegyesen intett, hogy lehet kérdezni. Én is jelentkeztem, és azt kérdeztem, hogy miért csak a hosszú szünetben ehetik meg a gyerekek a tízóraijukat, miért nem akkor mikor éhesek?
- Ez azért van így, apuka, mert nálunk ez így szokás - mondta a tanítónéni, körülbelül olyan hangsúllyal, ahogy az értelmi fogyatékosokhoz szoktak beszélni.
Nehéz helyzetbe kerültem: belemegyek-e a szokásos játszmába szülő és pedagógus között?
Mivel végül mindig a sátáni énem győz, úgy döntöttem, hogy nem megyek bele.
Azt mondtam neki: Drága asszonyom, apukának engem utoljára a rossz lányok szólítottak az Arizonában: "Apukám, van pénzed? Gyere be egy boldog öt percre.!"
Persze mint várható volt óriási botrány tört ki.
Én azonban még a saját klinikai osztályomon sem tűrtem az apukázást, anyukázást, mert szerintem Magyarországon úgy szólítják meg az embereket, hogy uram és asszonyom.
A kiszolgáltatottakkal ugyanis azért bánnak így, azért vonják őket bele ezekbe a játszmákba, hogy fölénybe kerüljenek velük szemben.
- Hogy van Kovács bácsi?
- Hát, doktor úr, itt fáj, ott meg szúr!
- Szólítson nyugodtan főorvos úrnak!
Másnapi vizit.
- Hogy van Kovács bácsi?
- Szólítson nyugodtan Kovács úrnak!
Micsoda pimasz beteg!
Ha kilép valaki a játszma keretei közül, abban a pillanatban egy agresszió tömeg zúdul rá, amiért nem megy be abba a hazug szereposztásba, amiben élnie kell betegnek, gyereknek, feleségnek férjnek, beosztottnak. Ha kilép akkor baj lesz!” - borítékolja számunkra a bölcs szerző.
A változás kirekesztéssel járhat
Ha ezen a játszma-forgatókönyvön elkezd valaki változtatni, kilép a "szerepéből", egyúttal potenciális ellenség, "fekete bárány" státuszba kerülhet.
Jelenléte kellemetlenségi faktorrá válhat, mert kibillenti a „hátramaradottakat” a változatlanság biztonságából.
A játszmákban való részvétel gyermekkorunkban „kötelező”, hamar megtanuljuk, hogy nincs választásunk. Amikor ellent mondunk a szerepvállalásnak, egzisztenciális és érzelmi biztonságunk, testi épségünk kerül veszélybe.
Majd szépen lassan ezek a szerepek a személyiségünk részeivé válnak, és végül a személyes tulajdonságainknak hisszük őket.
Ránk égett szerepeink akadályoznak a boldogságban
Így történik az, hogy felnövekedve „tojásokat rakunk az önszabotázs fészkébe”. Az eleinte ártatlannak tűnő pelyhes kiscsibék legtöbbször felnőttkorunkban kelnek ki. Előfordul, hogy sokkal később, saját családunk alapítását követően válnak kifejlett példányokká. Konfliktusaink leghangosabb, legmegrázóbb pillanataiban szerepeink, szüleink hangja „kukorékol k”i belőlünk. Egyszer csak ott találjuk magunkat megtépázva, értetlenül, addigi életünk romjain kapirgálva.
Nem értjük, hogy történhetett ez, hiszen mi minden tőlünk telhetőt megtettünk…
A játszmák szétroncsolják, ellehetetlenítik a szeretet légkörét. A játszmákban betöltött szerepeink pedig eltorzítják eredendő lelkületünket, megfosztanak önnön forrásainktól.
Emiatt amikor legelőször elkezdünk eltávolodni ezektől a normáktól, gyakran érzünk „lelkiismeretfurdalást”. Elbizonytalanodunk, hogy vajon jó irányba haladunk-e? Holott ez az érzés biztos jele annak, hogy elkezdtünk eltérni a transzgenerációs mentális / érzelmi idomítottságtól. Az önmegvalósításhoz, a szabadsághoz vezető út ezen keresztül vezet.
Ha „függő” családrendszerben nőttünk fel, gyógyulásunkért, változtatásunkért nagy árat fizetünk: legtöbbször végleges kirekesztés jár érte, vagy önként érezzük az oda nem tartozást.
Nem könnyű átvészelni ezt az időszakot, elhordozni a „gyökértelen magány” fájó érzését. Legtöbbször ekkor kapunk választ életünk nagy kérdéseire:
Miért találtunk magunkat folyton ismétlődő bántalmazó kapcsolatokban?
Miért voltunk függőségek rabjai?
Miért nem sikerült érzelmileg vagy anyagilag szilárd alapokra helyezni az életünket?
Azért, mert a valahova, valakihez tartozás illúzióját az öncsonkító játszmákkal való együttműködés adta meg. Mert nem vettük észre, de eltávolodtunk önmagunktól. Attól a csillogó szemű, álmodozó kisgyermektől, akik valaha voltunk. Magára hagytuk Őt.
A változás fáj, ezért sokan félnek tőle és "visszafordulnak"
A fájdalom, amit ekkor érzünk sokszor elviselhetetlen, hiszen „összenőttünk”, azonosultunk szerepeinkkel. A ragaszkodás tüskéi azok, amelyek ekkor kitépődnek a szívünkből.
Az önfelismerés e szakaszában sokakban fölmerül az öngyilkosság vonzó gondolata. Hiszen fáj ráeszmélni arra, hogy nem személyes jellemzőink, tulajdonságaink alapján értékeltek bennünket gondviselőink, akiket nagyon szerettünk.
Nem Valakik voltunk hanem, Valamik. „Funkcióink” és a játszmákban betöltött szerepünk iránti engedelmességünk szabta meg szerethetőségünk, értékességünk hamis feltételeit.
Ezen a mélyponton jogosan válik az addig ismert élet értelmetlenné.
Ám, ha nem adjuk fel a reményt, és kivárjuk, míg lelkünk „levedli magáról” ezeket az élményeket, végleg kikerülünk az önsorsrontó mintázatok kényszerű ismétléséből, ebből a pusztító időhurokból.
Mindig elérkezik a "happy end"!
Ekkor szép sorjában feltárhatjuk életünket, döntéseinket irányító alapelveket. Felnőttként immár jogunk van körvonalazni, mi az ami segít, vagy akadályoz minket. Így lesz képes „bárki” az önismeret. gyógyulásra az önismeret által.
Megvizsgálhatjuk, újradefiniálhatjuk személyiségünk vezérelveit, azok jelen idejű érvényességét és hatékonyságát.
Így olyan életet élhetünk, amilyenre igazán vágyunk!
Környezetünk és kapcsolataink tükrözni fogják alapvető igényeinket, az eredendő „szeretni és szeretve lenni” elvét!
Szerintem az igazi, őszinte szeretet az élet végső értelme. Ezért soha nem késő tenni, akár drasztikus döntéseket hozni.
Ha elindulnál, de nem tudod, hogyan...
Látogass el a Gyógyító Pillanatok egyik programjára, vagy jelentkezz egyéni konzultációra.
A tudatoság felszabadít!
Pataki Bea
Szomatodráma Központ gyógyító programok szervezése, szakmai koordinációja
szomatodráma szakember
addiktológus természetgyógyász
+36-70-547-4007
info@gyogyitopillanatok.hu
www.gyogyitopillanatok.hu
Megtalálsz a Facebookon és az Instagramon
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
