Gyógyító Pillanatok© - A tudatosság felszabadít!

A szeretethiány olyan, mint egy vákuum, egy fekete lyuk, amely mindent beszippant.

Igyekszünk elkerülni, s ha mégis megtapasztaljuk - akár már gyermekkorban -, akkor tehetetlenül hánykolódunk ebben a kíméletlen és gravitatív erőtérben.

Sokan egy életen át hordozzák érzelmi terheiket, és minden erőfeszítésük ellenére újra és újra megbetegszenek, vagy ugyanabban az érzelmileg, esetleg anyagilag kiszolgáltatott, reménytelen helyzetben, társkapcsolatban találják magukat.

Azt tapasztalom, hogy az egyik legnehezebb élmény, amivel sokunknak meg kell küzdenünk a traumafeldolgozás, a gyógyulás érdekében: a szeretetlenség és az (ön)szeretethiány fájdalmának elviselése.

Szomatodráma* szakemberként azt tapasztalom a munkám során, hogy az önismereti programokon is ez az egyik leggyakoribb téma (* a szomatodráma egy játékos, önismereti, öngyógyító módszer).

Utólag belegondolva talán nem is csak a traumáink olyan nehezek. Hiszen végül csak átvészeljük őket valahogy. Hanem ez a kérdés tűnik fel/megoldhatatlannak: mit kezdjünk a szeretethiánnyal, az árulással, a csalódottsággal, a tehetetlenséggel, az igazságtalanság-érzettel, a kétellyel, a bizonytalansággal, az elszakítottság fájdalmával, a magára hagyatottság mardosó érzésével?

Tele vagyunk kérdésekkel: mit kellett volna másképp csinálnunk? Mi lett volna, ha…

 A fekete doboz

A múltunkból, a sorsunkból, a veszteségeinkből, a kudarcainkból, egyszerűen emberi mivoltunkból adódóan van bennünk, a szívünkben egy sötét magányos hely, a hiányok mélységes kútja. Egy fekete doboz.

A „túlélésünk” érdekében mindent megteszünk, hogy ne vegyünk róla tudomást.

Ez hárítás, egy tudattalanul „futó” életprogram, egy alá-fölé rendelő szégyen-hierarhia, ami meghatározza az önmagunkkal és a másokkal való kapcsolatunkat, külvilággal való interakcióinkat is.

Harcolunk, küzdünk a negatív érzéseink ellen. Megpróbáljuk őket eltüntetni, fölülírni, megváltoztatni, de nem tudjuk elfogadni.

Emiatt magunkat és másokat sem tudunk igazán szeretni. A ragaszkodást összetévesztjük a kötődéssel.

Hűségünk mögött az egyedülléttől és a bizonytalanságtól való félelem lapul. 

Így képtelenek vagyunk egymást megbecsülni, vagy önnön értékességünket tudatosítani.

Ezáltal sokan arrogánssá válnak, és csak akkor érzik magukat biztonságban, ha a lehető legtöbb helyzetben és emberen felülkerekedhetnek.

 Mások pedig azt érzik, hogy valami nagy baj van velük, és a többieknél jóval értéktelenebbek.

Akár kevesebbnek, akár többnek gondoljuk magunkat másoknál, ez gondot fog okozni számos életterületen.

# Meghatározhatja a testi egészségünket, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben.

# "pályára állítja" a párkapcsolatainkat: újra és újra elnyomóként viselkedünk, vagy áldozattá válunk. 

# esetleg anyagi nehézségeink lehetnek, vagy

# bármilyen siker és gazdagság, vagyon, teljesítmény elérése, drog, alkohol, szexpartner elfogyasztása  után is üresnek érezzük magunkat.

# végeláthatatlan megfelelésbe,

# kompenzálás-karrierbe,

# mások kiszolgálásába, kóros önfeláldozásba,

# életvitelszerű jótékonykodásba, vagy

# túlköltekezésbe kezdünk.

# Önmagunk vagy mások figyelmen kívül hagyásával,

# igényeink hátra vagy túlzottan előre sorolásával,

# mások ügyeinek kényszeres priorizálásával vagy érénytelenítésével,

# a számunkra fontos dolgok késleltetésével, halogatásával jár együtt.

Ezek mind az önszeretethiány tünetei.

Viszont mindezt be lehet burkolni a jószívűség vagy a magabiztosság hamis, csillámló palástjába.

Mintha József Attila is erről írna Reménytelenül című versében:

"A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szeliden

s nézik, nézik a csillagok."

A vers gyönyörű, de a költő nem kínál túl kecsegtető perspektívát a "sehova nem tartozás" és az ebből fakadó megsemmisülés elviselhetetlen állapotának feloldására.

A némán és reménytelenül reszkető szív költői képeben a legpozitívabb jelenség az, hogy a "katasztrófa-turista" csillagok szelíden bámulnak.

Meg lehet gyógyulni a szeretethiányból?

Ez a kérdés és érzés túl fontos ahhoz, hogy „csak úgy” elengedjük, de túl ijesztő és fájó ahhoz, hogy elfogadjuk, közel engedjük.

Az egyszeri vagy sorozatosan átélt szenvedés, megszégyenítő élmény után indokoltnak tűnhet az érzéketlenné válás.

Sokaknak élet-törvénnyé válik a meghittségtől való távolmaradás. Így „megúszható”, megspórolható a fájdalom (újra)átélése, és az ezzel járó, trauma-feldolgozást jelentő (sokszor évekig tartó) „önmunka”.

Az is lehet, hogy egy betegség a „segítségünkre siet”, krónikussá válik, ezért foglalkoznunk kell vele. Így elterelődik a figyelmünk a fájó érzésekről, az esetleges gyermekkori traumáinkról. A tünet ”megvéd”, elhatárol bennünket belső világunk valóságtól, hiszen a testi szenvedés elviselhetőbbnek bizonyul a lelki gyötrelmeknél. 

Sokan szeretnének meggyógyulni vagy egy élethelyzeten, kapcsolaton változtatni, azonban mikor kiderül, hogy  a gyógyulás „feltétele” az addig lehasított, elnyomott, figyelmen kívül hagyott, kirekesztett érzések tudatosítása, újra-átélése, inkább „visszarendezik” saját magukat, az életüket a korábbi, megszokott működésmódba.

Rengeteg elszenvedője van a  fizikailag vagy érzelmileg bántalmazó kapcsolatoknak, viszont amikor az áldozatok ebből megpróbálnak kilépni, megcsapja őket a „patológiás magány” szele, és ez annyira rémisztőnek tűnik, hogy inkább „visszatáncolnak”.

A patológiás magány érzése az önszeretet-hiányból ered

Ebben a „beszorult” állapotban úgy érezzük, értéktelenek, hiábavalóak vagyunk, az élet mit sem ér, és soha semmi nem fog megjavulni, megváltozni.

Egyedül életképtelennek, tehetetlennek és gyengének érezzük magunkat. S mivel tévesen azt hisszük, hogy ez az élmény megváltoztathatatlan és maradandó, visszatérünk az eddigi „kapcsolati mintázatokhoz”. Bár boldogtalanok vagyunk, de a megszokás, az ismétlődő, a már ismert problémák egyfajta biztonságot nyújtanak.

A szeretethiány egy megsemmisítő élmény, emiatt talán a halálhoz hasonlítható. Annál azonban sokkal nehezebb és embert próbálóbb.

Hiszen míg a fizikai halálkor eltávozunk ebből a világból és tényleg mindent hátra hagyunk, úgy a hiányaink, a magárahagyatottság, a kiszolgáltatottság átélésekor, a gyászban való „megmerítkezés” közben és után viszont még mindig itt vagyunk, itt maradunk. Sokszor éppen a sebeket okozó környezetben vagyunk kénytelenek "állni a sarat".

Ez  az önismereti folyamat - a bennünk lévő fájó tartalmakra  való ráhangolódás - nagyon fontos, sokszor elengedhetetlen az újrakezdéshez, a gyógyuláshoz, a változáshoz. Mindezek tükrében leszenek dolgok, amik eltörpülnek és jelentéktelenné válnak, (pedig előtte milyen fontosnak tűnt!), vagy rengeteg dolog egyszerűen más értelmet nyer számunkra. Újra definiáljuk önmagunkat,  az igazán fontos és lényegtelen minőségeket az életünkben.   

A kitaszítottság, a hiány érzését, traumáink feldolgozását nagyon nehéz "megengedni". Egyrészt azért, mert a korábban említett „krónikus magány” érzése hatja át, másrészt pedig tévesen attól félünk, hogy örökre magával ránt ez a vákuum, és örökre benne ragadunk. Mennyire ijesztőnek tűnik mindez, mégis feltétele a gyógyulásnak, az önszeretetnek és a felelősségvállalásnak.

Ha végig haladunk a gyógyulás, a traumafeldolgozás, az eddig elnyomott érzéseink tudatosításának útján, megújhodva, megerősödve kerülünk ki ebből az örvényből. Az érzelmi fájdalom hullámait képesek vagyunk nem csak túlélni, hanem mindazok után önnön legbelső erőforrásainkhoz hozzáférni.

Ez lesz az igazi önszeretet bölcsője, a tartós és valódi önbecsülés, ön-érdem érzet környezet-független kiapadhatatlan forrásává válik bennünk.

„Ha napvilágra hozod, ami benned van,

Amit napvilágra hoztál, az lesz a menedéked.

Ha nem fogod napvilágra hozni, ami benned van,

Az fog megsemmísiteni, ami benned rekedt.„

A tudatosság felszabadít!

Szomatodráma Gyógyító játékok néhány fős kis csoportban a mély felismerésekkel gazdagító önismereti napon. További információk itt: Értsd meg a tested üzenetét!

Az egyéni konzultációkon lehetőséged van elmélyíteni a kapcsolatot önmagaddal, belső világoddal, felismerni aktuális helyzeted mozgatórugóit. További információt, időpontfoglalás lehetőségét itt, a linkre kattintva találod. 

Pataki Bea 

Szomatodráma Központ gyógyító programok szervezése, szakmai koordinációja

szomatodráma szakember

addiktológus természetgyógyász

 +36-70-547-4007
info@gyogyitopillanatok.hu
www.gyogyitopillanatok.hu

Megtalálsz a Facebookon és az Instagramon