Gyógyító Pillanatok© - A tudatosság felszabadít!

A pszichológiában árnyék-énnek nevezzük személyiségünknek azt a részét, amelyet nem akarunk sem észrevenni, sem elfogadni önmagunkban.

Az árnyék fogalmát Carl Gustav Jung svájci pszichológus alkotta meg, ő volt az analitikus pszichológia atyja. Jung úgy vélte, hogy személyiségünk különböző rétegekből áll.

A személyiségünknek van egy olyan része, amit másoknak szívesen mutatunk. Az a részünk, ami érintkezik a többi emberrel, a ’perszóna’.

Ez a görög eredetű szó azt jelenti ’álarc’: annak nyomán, hogy az ókori görög színházban az előadásokon a színészek maszkokat öltöttek fel.

A perszónánkon belül több szerepünk van: lehetünk anyák, apák, nők, férfiak, könyvelők, fodrászok, szeretők stb.

Rezilienciának nevezzük azt a szereprugalmasságot, melynek segítségével képesek vagyunk a perszónánkon belül ezek között a szerepek között váltani, és azzal is tisztában vagyunk azzal, hogy a szerepeink összessége nem egyenlő velünk. A perszónánk nem a személyiségünk egésze.

Ha például valaki azonosul egy-egy szerepével, azaz egyenlőségjelet tesz önmaga és egy számára fontos életterületen betöltött szerep között, akkor ez jelentős problémákat fog okozni.

Erre azt a példát szoktam hozni, hogy a szerepeink olyanok, mint a ruhánk, például egy pulcsi. Felvehetem-levehetem. De ha azt hiszem, hogy a pulcsi a bőrőm maga, akkor gondjaim lesznek.

Jártál már úgy, hogy egy gennyes sebedbe beleragadt a sebtapasz?

Nagyon kellemetlen letépni, mert „jön vele a bőrünk is”.

De mégis rá kell szánnunk magunkat, hogy a seb levegőt kapjon, gyógyulhasson.

A személyiségünkön belül, ha azonosulunk

• egy szerepünkkel (munkahely, anyaság, vagy akár egy állandóan segítő, másokat megmentő), vagy
• egy bennünk futó korlátozó narratívával (pl. meg KELL tenned, nem mondhatsz nemet, rossz vagy stb.),

 

akkor ez krízishez, megbetegedésekhez vezethet.

Hiszen a maszkunk, a perszónánk "összenő" az arculatunkkal.

Azt fogjuk hinni, hogy CSAK az  a szerep vagyunk, "ez vagyok én", "ilyen vagyok" - ismételgetjük. 

Pedig ez nem igaz.  

Az ’árnyék’ a perszóna ellentéte. Azok az érzések, énrészek, tulajdonságok, késztetések gyűjtőhelye a személyiségünkön belül, amelyek a tudatos énünk számára elfogadhatatlanok, szégyellni valóak, elfojtjuk, letagadjuk, elítéljük.

 

„Az árnyékszemélyiség gyermekkorban alakul ki, bár egy része velünk született. A család és a tágabb környezet, továbbá a társadalom által elfogadhatatlannak vélt ösztönök, viselkedések és tulajdonságok a környezet nyomása, büntetése, elvárásai miatt lehasadnak a személyiségről, és elfojtódnak. Később már a személy (az ego) saját értékrendjével és énképével össze nem egyeztethető tartalmak is idetartoznak”. (Clark 2022)

(A képen látható témáról bővebben itt:  https://www.facebook.com/gyogyitopillanatok/posts/pfbid0spUiAcNKjHfBXBXnPs9PNREQEu4tr766Jn1HSg5wYreaPjs6vemXTHgwkL4JgTksl  

Minél mérgezőbb, szeretetlenebb közegben nőttünk fel, annál nagyobb az esélye annak, hogy olyan természetes igényeink, érzéseink kerülnek árnyékba, elfojtásra, amelyek az eredendő identitásunkhoz tartoznak.

Azokat a tulajdonságokat kell életvitelszerűen megtagadnunk, amelyek hozzánk, sőt az egészséges emberi létezéshez, a jólléthez elengedhetetlenül fontosak.

Mint például nem fejezhetünk ki érzéseket, mert azt mondják „hisztis vagy”.

Nem kérhetünk támogatást vagy szeretetet, mert ránk olvassák, „neked semmi sem elég”.

Nem mondhatunk nemet, nem szabhatunk határokat, mert önzőnek, erőszakosnak kiáltanak ki.

S ha ezt elég sokáig csinálják, elhisszük, és kialakítunk egy „hamis szelfet”, egy ál-ént.

Aki ugyan tökéletesen alkalmazkodik a külső, mérgező elvárásokhoz, de azon az áron, hogy meg kell tagadjuk önmagunkat, le kell mondanunk személyes igényeinkről, a létezésünkről.

Nem leszünk képesek szeretni magunkat, örülni önmagunknak (ez lenne az egészséges), hanem szégyellni fogjuk magunkat, szégyenvezéreltek leszünk, és így válunk áldozattá.

Ez az idomítottság onnantól kezdve úgy működik majd, hogy ha majd bármikor el akarunk térni (akár felnőttkorban) az engedelmességtől, máshogy viselkedünk, mint amit az ál-én diktál, bűntudatot fogunk érezni. Minél szégyenvezéreltebbek vagyunk, annál inkább manipulálhatóak, irányíthatóak, kihasználhatóak is.

Erről bővebben itt írtam:  https://www.facebook.com/gyogyitopillanatok/posts/pfbid02m9ywWupexf57AS6ga4kebvVC7kxcQgxjA25mTdpu73qhYAkjEgrzCjodWA3TzHgkl   

Így esünk és ragadunk bele bántalmazó helyzetek, kapcsolatok csapdájába is.

Olyanná válunk, mint egy ketrecbe, karámba befogott állat, ahol a bűntudat az „áram a kerítésben”.

Ha ki akarnánk ugrani, megráz a nagyfeszültség, azaz elönt a bűntudat, és visszaoldalgunk.

Egy idő után feladjuk a reményt, hogy valaha képesek vagyunk változtatni.

Ez a séma ismétlődik a bántalmazó kapcsolatok esetén.

Ez az egyik válasz arra, hogy miért olyan nehéz kilépni egy mérgező kapcsolatból, miért marad valaki akkor is, ha nem jó neki.

A tanult tehetetlenség elmélete szerint hevederekbe lógattak kutyákat, hogy mancsuk ne érhessen földet, majd hátsó lábukba elektromos áramot vezettek.

Az egyik csapat kutyusnál az áramütések megszűntek, ha orrukkal megnyomtak egy előttük elhelyezett gombot, míg a másik csoportnál ez a gomb nem csinált semmit sem.

Az utóbbi csoport esetén már akkor sem próbálkoztak a szabadulásért, amikor már működött a gomb, és kiszabadulhattak volna.

Ezt onnan vehetjük észre, hogy hiába vágyunk rá, nem tudunk egyenrangú, kölcsönös kapcsolatokat kialakítani, pedig nagyon igyekszünk.

Mindenünket odaadjuk, és szinte semmit nem kapunk cserébe.

Vagy akármennyit dolgozunk, nem kapunk kellő fizetést, elismerést.

Hiába diétázunk és edzünk, mégsem vagyunk képesek lefogyni.

Szeretnénk leszokni valamiről, visszaszorítani egy káros szokásunkat, de nem megy.

Az önszeretethiány állhat sok testi és életvezetési tünet „mögött”.

Rengetegen érintettek, de nem tudják, hogy mi okozza ezeket a tüneteket. Lehet, hogy néhányan közülük felhorgadnak a "bánalmazó gyerekkor" említésekor olvasva e sorokat, mert "nekem jó gyerekkorom volt" - mondják. Minél átlagosabb, normálisabbnak tűnő családról van szó, annál nehezebb a "rejtett bántalmazást" felismerni.

Nem fizikai, hanem mentális, érzelmi bántásról van szó. Nem arra gondolok, hogy minden család bántalmazó, és mindenkire rá akarom húzni a vizes lepedőt, hanem ha valaki egzisztenciális problémáktól, testi  vagy életvezetési tünetektől szenved (endometriózis, ciszta, meddőség, párkalpcsolati, anyagi problémák, állandó kizsigerelő munkahely, a fenti példákat is ideértve), megfelelési kényszerrel, kis önbecsüléssel, viszonzatlan, kiegyensúlyozatlan kapcsolatokkal küzd, akkor ezek minden esetben abból erednek, ahogy bántak velünk gyermekkorban. Olyan hangulatot, kapcsolatokat ismétéünk. 

Erről itt írtam korábban:

Tehát, ha valaki

- rejtetten vagy nyíltan érvénytelenítő, azaz

- bántalmazó,

- kritizáló,

- alkoholista,

- érzelmileg sivár, elérhetetlen,

- fizikailag távol lévő, vagy jelen nem lévő,

- „a maga módján szerető”,

- „tudod ő ilyen” szülőkkel, környezetben nőtt fel, megtanulta az engedelmességet, a hűséget a családi elvárásokhoz. Ez volt a normális. Az önszabotázs lett az alap.

Egy olyan áldozati működésmódot, perszónát alakított ki, amivel tökéletesen illeszkedett a mérgezőnek mondható szülők elvárásaihoz.

Leginkább a „ne létezz, ne érezz, ne légy önmagad” parancsok vezérlik, mert muszáj volt.

Ez az ál-én vált az identitásává.

A maszk lett az arc.

Amikor készítünk egy fényképet, pontosan tudjuk, hogy az nem mi vagyunk, nem a teljes létezésünk, hanem egy pillanatkép, egy "snapshot".

Ha szeretet, elfogadás nélküli (vagy diszfunkcionális) családban cseperedünk fel, a környezetünk ránk vetít egy képet, azzá kell válnunk, amit elvárnak tőlünk.

Ez egy olyan énkép tehát, miszerint akkor leszünk jók, elfogadhatóak, ha lemondunk magunkról és az igényeinkről.

Nem "ugorhatjuk át az árnyékunkat".

A gyógyulás az, ha észrevesszük a maszkunkat, és elkezdünk „mögé nézni”.

Ebben segítenek az önismereti szakemberek, különböző módszerek és terápiák.

Így képessé válunk arra, hogy megengedjük azt, hogy lassan-lassan előtörjenek azok az érzések, amelyeket elfojtottunk.

Elkezdünk gátat szabni annak, hogy a bűntudat, a szégyen, a félelem, a megfelelési kényszer visszakergessen bennünket újra és újra az önmegtagadásba, egy olyan életbe, ahol nem vagyunk boldogok, ahol sajnos szinte soha nem teljesülnek az organikusan önmgunkból fakadó álmaink.

Ha képessé válunk kiszabadulni a régi sémák börtönéből, akkor „bármi megtörténhet végre”.

Az egyik kedvencem a mostani magyar zeneművészek közül a Carson Coma.

A Polaroid c. versük, számuk ihlette ezt a bejegyzést.

„sötét taxikban és tömött négyes-hatoson,

az első metrón és éjszakai buszokon,

mindenki olyan szép, mindenki oly laza ,

végtelen sminkhegyek és végtelen önbizalom,

mögöttük leskelődő nárcisztikus zavarok,

magukkal flörtölnek a másik szemén keresztül,

védtelen lelkük más meztelen testébe menekül.

csináljunk most inkább egy polaroid képet,

a digitális világban egy analóg emléket,

digitalizáljuk, nézzük meg hogy milyen lett,

aznap este bármi megtörténhetett.

de nem történt meg.

megpróbálom, bevetem magam,

egy-két kompromisszummal majd elfogadnak biztosan,

végülis lehetnék én is közülük való,

de nem biztos hogy akarom ha nem elég ehhez a legjobb verzió.

csináljunk most inkább egy polaroid képet,

a digitális világban egy analóg emléket,

digitalizáljuk, nézzük meg hogy milyen lett,

aznap este bármi megtörténhetett.

de nem történt meg.”

 

 

Ne feledd: a tudatosság felszabadít!

Örömmel,

Bea



          Pataki Bea

 

a Gyógyító Pillanatok©️ tulajdonosa

SzomatoDráma szakember

Addiktológus természetgyógyász

Közösségi addiktológiai konzulens

 

Ultrarövid terápiás konzulens

SzomatoDráma Központ programok, képzések szervezése, szakmai koordinációja
A módszer hivatalos oktatója

� +36-70-547-4007

info@gyogyitopillanatok.hu


� Itt megtalálsz és érdekességeket olvashatsz tőlem a SzomatoDráma világából 

� https://www.gyogyitopillanatok.hu/

➡️https://www.facebook.com/gyogyitopillanatok