Gyógyító Pillanatok© - A tudatosság felszabadít!

Vajon mi határozza meg, hogy ki hogyan élte meg ezt az évet?

Van-e az idei évben történteknek (is) egy tágabb perspektívából szemlélve értelme, hozadéka?

Mi az a személetmód, amely segít a 2020-as évek nehézségeit, a világjárvány idején történteket egy tágabb, gazdagítóbb és kevésbé bizonytalan, egységes perspektívába helyezni?

Ha valaki csak néhány sort olvas el ebből a bejegyzésből, akkor ez legyen az: amire figyelünk, azzá válunk.

Attól függ az életminőségünk, hogy hol a figyelmünk, kint vagy bent.

Számodra az élet egy játszma vagy játék? Boldog vagy? Élsz vagy túlélsz?

A játszma 

Eric Berne pszichológus az életet játszmák sorozataként értelmezi és írja le. (szakmabelieknek szánt 1964-es sikerkönyve, az Emberi játszmák a laikusok körében is ismert lett)

A játszmák szétroncsolják, ellehetetlenítik a szeretet légkörét.

A játszmákban betöltött szerepeink pedig eltorzítják eredendő lelkületünket, megfosztanak önnön forrásainktól: az önszeretettől, az eredendő értékesség-érzetünktől, a bensőséges emberi kapcsolatoktól.

Felnevelkedésünk során előfordulhat, hogy a családunk, gondviselőink viselkedési, érzelmi normáknak álcázott játszma-mintákat közvetítettek felénk. A „túlélésünk”, a „családban-megmaradás” érdekében alkalmazkodnunk kellett ezekhez a sugallt, vagy nagyon is konkrét elvárásokhoz. Ez a programozottság, a játszmákban való részvétel gyermekkorunkban „kötelező”, hamar megtanuljuk, hogy nincs választásunk. Amikor ellent mondunk a szerepvállalásnak, egzisztenciális és érzelmi biztonságunk, testi épségünk kerülhet veszélybe. 

Majd szépen lassan ezek a szerepek a személyiségünk részeivé válnak, és végül a személyes tulajdonságainknak hisszük őket.

A játszma-szerepeink segítenek abban, hogy a tehetetlenség, szégyen, kiszolgáltatottság, félelem, kirekesztettség, szeretetlenség stb. érzésétől elhatárolódjunk.

Tudattalanul elkezdjük „elérzéketleníteni” saját magunkat, így már gyerekkorban kialakítunk egy ún. reaktív üzemmódot, ahol az imént említett érzések átélése, megélése HELYETT érzelmekkel reagálunk, támadunk, védekezünk vagy lefagyunk. Ez a reaktív üzemmód a személyiségünk, viselkedésünk állandó részévé válik, s végül azt mondjuk: ez vagyok én!

Mivel a korábban említett fájdalmas érzéseink bár jelen vannak a belső világunkban - hiszen ezek az élettörténetünk, sorsunk elkerülhetetlen velejárói - ám ha megszakítjuk velük a kapcsolatot, akkor újra és újra szükségünk lesz olyan személyekre, helyzetekre, amibe „belevetíthetjük” ezeket az érzéseket.

A szentesített játszmák

Sokan soha életükben nem térnek el ezektől a belső tendenciáktól, eszükbe sem jut megkérdőjelezni ezeket. Így ezek az énvédelmi mechanizmusok egy személyiség-konstrukcióvá, egóvá, egy egész VILÁGNÉZETTÉ merevednek. Ez továbbra is elválaszt bennünket a saját rossz érzéseinktől (attól még a miénk), de a kivetítés segít azokat másoknak tulajdonítani. Így a „rossz” dolgok kívülre kerülnek. Ez a változatlanság biztonsága.

Már csak találnunk kell egy politikai, vallási, spirituális vagy bármilyen ideológiát, melynek hívómondatai megerősítenek a játszma-szerepünkben, és életvitelszerűen folytathatjuk a saját érzelmeink kivetítését, kapaszkodva a recsegő-ropogó egó-konstrukciónkhoz.

Az életvitelszerű projekcióhoz szükségünk lesz a megosztottságra,

hiszen a rossznak kívülre kell kerülnie.

Ezért kell egy ellenfél focicsapat, egy párt, egy népcsoport, etnikum, egy téma, vagy ellenzék, akit utálhatunk, akiben üldözhetjük a mást, a rosszat, a nemkívánatost.

Így lett mára mindennapos a széthúzás, a gyűlöletkeltés, egymás alpári minősítése, a komment-szekcióban áradó stílustalan fröcsögés, anonim háború. A téma szinte teljesen mindegy, a jelenség ugyanaz.

Egyfajta szentimentális hangulat is társul ezekhez a hiedelmekhez: "engem úgy neveltek otthon, hogy...", "nálunk az volt a szokás, hogy…", "mégis ember lett belőlem..."

Nem lenne ezzel semmi gond, ha ezek az életelvek nem akadályoznák a boldogulásunkat, a boldogságunkat, az egymással való kapcsolatunkat.

A gyűlölködés, a kirekesztés ellehetetleníti az egymás iránti összefogást, a szeretetet és tiszteletet, kioltja a tapintat, a gondoskodás és a törődés érzékeny, szívmelengető lángját.

Így egy bizonyos ponton már olyan áron kell megfelelnünk ezeknek a játszma-szerepeknek, hogy egyúttal "elveszítjük önmagunkat". 

Így "rakunk tojásokat az önszabotázs fészkébe", ezért van szükségünk bármire (alkohol, dohányzás, szex, drog, virtuális világ, politika, vallási, étkezési, bármilyen szektatudat), ami eltereli a figyelmünket arról a kudarcról, hogy elveszítettük önmagunkat, igazi lényegünket: szeretni és szeretve lenni. Emberekként egységet alkotunk, egy „család” tagjai vagyunk. Vagy legalábbis lehetnénk.

Nem arról van szó, hogy ne követhetnénk bármilyen ideológiát, hanem arról, hogy azt arra használjuk, hogy a negatív érzéseinket másokon kiéljük, így egy témára hivatkozva (vírus, politika, vallás stb.) gyakorlatilag a másik emberre végezzük a dolgunkat, odaürítünk.

A játszma/szekta tudat egyik markáns jellemzője az érzelmi-szobatisztaság elvesztése, a kritizálási, minősítési kényszer, illetve a józan paraszti ész, az egészséges kritikus gondolkodás elvesztése. Így  egyrészt mindenkire ellenségként tekintünk, aki máshogy gondolkodik, másrészt egy birkanyáj tagjaként bégetve ismételgetjük megszokott paneljeinket. Ennek lehetünk szemtanúi az interneten, a médiában. Ez a jelenség csúcsosodott ki 2020-ban a világ színterén.

Az egyének eddigi lehasított tartalmai összeadódtak, megtalálták a kiutat és felszínre törtek, manifesztálódtak. Nem ugorhatjuk át a saját árnyékunkat.

Egy, az egész világot érintő téma aktualizálódott Covid-19 néven.

Szinte nincs olyan ember, akit ez a jelenség ne érintene, ha másért nem a külső korlátozások, vagy a maszkviselési kötelezettség tekintetében.

Egy globális játék vette kezdetét, amely felerősítette azokat az eddig rejtett, elnyomott, lehasított belső tartalmakat, szándékokat, amik eddig is ott voltak, de most „megmutatták magukat”, testet öltöttek, kívülre kerültek, kézzelfoghatóvá váltak.

Ezért lehet az, hogy a 2020-as pandémia idején személyenként ennyire különböző, eltérő érzelmi spektrumon és mértékben vonódnak be érzelmileg az emberek:

a vírustagadástól, a „maszkviselés = a szabadságkorlátozással”-on át, az izolációig, vagy a halálfélelemig.

Ami viszont általánosan elmondható: a Covid a HATÁROK tudatosításában játszik markáns szerepet. Nem csak a fizikai határokéban (karantén, maszk, távolságtartás) hanem a mentális és érzelmi határok, vagy éppen határsértések felismerésében.

Bizonyára kevesebben vannak azok, akik a különböző pszichiátriai jelenségek tanulmányozásában elmerülnek. Legyen most elég itt annyi, hogy

a mentális és érzelmi egészségesség feltétele, hogy a személyiségünk szeret-alapon szerveződjön.

Minél inkább elhangolódtunk ettől a „szeretni és szeretve lenni” alapprogramtól, igazi önvalónktól, annál inkább a szélre sodródunk.

Pszichiátriai értelemben a személyiségzavarok egyes fajtáit HATÁRESETI ZAVAROKNAK nevezzük.

Személyiségzavar az, amikor valakinek a személyiségében állandó, tartós és kóros magatartásbeli és érzelmi megnyilvánulásai vannak, így a környezetükkel szinte mindig problémás a viszonyuk, állandó feszültségekkel terhelt, és ez nem változik. A viselkedésükre gyakran nincsenek belátással, nehezen tudják beleélni magukat mások lelkiállapotába, elvesztik az együttérzés képességét.

Gondoljuk csak végig közösen, nem ez történt 2020-ban?

Szinte kivétel nélkül olyan témák aktualizálódtak (politika, egészségügy, szociális témák, egyéni- és vagy csoportos, családi jelenségek), amelyek során vagy az ELFOGADÁS, a megbékélés, elrendeződés történt, vagy a dolgok a fenti pszichiátriai jelenség, a személyiség- és határeseti zavarok nyilvánvaló térnyerésének irányába fokozódtak, domborodtak ki.

Idén testet öltött rengeteg érzelem, élmény és jelenség: ki meddig megy el egy bizonyos cél elérésében.

Hol a határ?

Van-e határ?

Van-e az akaratátvitelnek, a gátlástalanságnak határa?

Meddig megyünk, vagy mit és meddig tűrünk, engedünk?

Akár a közvetlen kapcsolatainkban, akár társadalmi szinten?

Milyen látásmóddal azonosulunk?

Tiszteletben, számon tartjuk-e a saját és egymás határait?

Befelé vagy kifelé élünk?

Rengeteg téma aktualizálódott idén, ami az elfogadásról szólt (vagy szólhatott volna), de ehelyett harcba és szembenállásba torkollott.

Minden olyan hozzáállás, viszonyulás, attitűd, amely állandó, tartós, nem szűnő feszültségterhes viszonyban van valakivel (személy, népcsoport, gender) vagy valamivel (bármilyen téma, politika, vallás, tulajdonság stb.) a személyiség-, határeseti zavar egyik jele lehet. Az internet egyik káros és kóros mellékterméke úgy tűnik a személyiségzavarok felerősödése, térnyerése és legitimizálása lett.

Tehát azt mondhatjuk, hogy 2020 témája egyúttal a mentális és érzelmi egészségesség, illetve annak hiánya.

Idén megtapasztalhattuk, hogy milyen az, ha egy egész bolygó hangolódik tudattalanul egy témára. Egy nagyszabású, golábális dráma-játék szemtanúi, résztvevői és főszereplői lehettünk. Kérdés, hogy befelé vagy kifelé összpontosítjuk az energiáinkat?

A elválasztottság, az izoláció vagy az összetartozás felé?

Mondhatni ebben az évben elvált az olaj a víztől (finoman fogalmazva), azaz az egész emberiség belekényszerült egy olyan helyzetbe, ahol bizonyos élmények átélését már nem tudja elkerülni.

A világjárvány révén rengeteg különböző érzés és szándék felerősödött. Mindenki kénytelen megélni azokat a tendenciákat, amiket tartalmaz. Nézz csak körül, kiből mit hozott ki ez a helyzet! Sokan a tönk szélére kerültek, sokan meggazdagodtak, valaki veszélyben érzi magát, valaki pedig végre önmagára talált a nehézségek ellenére.

Vajon mi határozza meg, hogy ki hogyan élte meg ezt az évet?

Attól függ, hogy mennyire ismertük meg saját belső világunkat, kapcsolódunk-e az érzéseinkhez? Hajlandóak és képesek vagyunk-e rá? A belső világunkban talált érzéseket, mintázatokat, emlékeket sajátunknak tekintjük-e? Ez határozza meg az életminőségünket, a testi és lelki egészségünket, hogy hol a figyelmünk, kint vagy bent. Ettől függ, hogy egy világméretű játszmában sodródunk-e, vagy az önszeretet, a meghitt kapcsolatok bőségében fürdőzünk.

Ha megtanulunk befelé figyelni, felvesszük és megtartjuk a kapcsolatot a belső világunkkal, bár elsőre ez nehéz lehet, de együttérzővé és szeretettejessé válunk, kivirágzik az életünk, a kapcsolataink, meggyógyíthatjuk magunkat különböző testi-lelki tünetekből.

Ha a figyelmünk megragad kívül, akkor a minket körülvevő jelenségekre reagálunk, az áldozat-tettes libikókán az egyik üzemmódba szorulunk, és ezek az érzelmi reakciók kiszolgáltatottá tesznek, kiégünk.

Még ha most éppen a tettes-tudatállapot okozta hatalmi mámorban megittasulva élünk is, egy idő után a padlón találjuk magunkat. Nem kerülhetjük el az akarat-átvitel önsorsrontó következményeit.

Az is lehet, hogy az áldozat-tudattal azonosultunk, ezért jelenleg úgy érezhetjük, hogy külső akadályoztatás, korlátozás választ el minket a vágyott dolgoktól. Sokat hallottam idén: a maszk megfoszt a szabadságunktól. Ez jó példa az áldozat-tudat és a projekció szemléltetésére. Az, hogy mennyire vagyunk szabadok, tehát a belső szabadsáunkat nyilvánvalóan nem egy maszk fogja meghatározni. Ha a válasz, de igen, akkor elveszítettük a belső fókuszt, és játszmában vagyunk.

Amikor játszmázunk az alábbi feltételek biztos, hogy teljesülnek:

• nem vagyunk kapcsolatban az érzéseinkkel, elkerüljük, elnyomjuk, lehasítjuk, nem tartjuk azokat önmagunkhoz tartozónak, így elveszítjük az EGYÜTTÉRZÉS képességét
• mivel elveszítjük a belső fókuszt, a figyelmünk rögzül a minket körülvevő világban, azaz kint
• emiatt reaktív, automatikus üzemmódban működünk
• a saját érzéseinkkel és a belső fókuszunkkal való kapcsolatvesztés állandó feszültséggel jár, ezt valahogy kezelnünk kell, ezért egy olyan látásmódot, narratívát és szokásokat alakítunk ki, amiben ezt diszkomfort érzetet valaki / valami más okozza, illetve elvezeti. Őt tesszük felelőssé. Ezzel hozzuk létre, veszünk részt olyan helyzetekben, amelyek legtöbbször negatív és nagyon erős érzelmi reakciókat váltanak ki. A függőségek szintén ezt a feszültségelvezető funkciót töltik be.

Onnan tudhatjuk, hogy nagyon erős függő-tudatállapotban vagyunk, hogy ugyanazokat a paneleket (és ártó szokásokat) ismételgetjük.

Minden egy adott téma vagy szembenállás felé lejt (pl. vírus, Soros, migráns, politika, maszk, bármi behelyettesíthető stb.)

Mindenben ezt látjuk, ezt keressük, ezt üldözzük.

Ez az indulatáttétel lesz életünk mozgatórugója.

Ez az út a pusztulásba visz.

Minden ember egy kapcsolatrendszerbe van tehát ágyazva, melynek „szokásos” működését játszmák tartják mederben. Ezektől eltérni rendkívül kockázatos, mert azt a rendszer összes tagja megérzi.

Ezt a jelenséget Popper Péternél frappánsabban és humorosabban senki nem írja, mint, ahogyan a Lélekrágcsálók című könyvében olvashatjuk:

„A családban azt kell mondani a nagypapa születésnapján, aki egy alkoholista disznó, hogy tisztelettel köszöntünk nagypapa, de jó, hogy köztünk vagy - és csak magunkban tehetjük hozzá: milyen jó hogy ma még nem hánytál az asztalra. A nagypapa meg két böffentés között azt mondja, milyen jó érzés, hogy így tiszteltek engem, milyen nagyszerű családom van! Ez a játszma.

Játszma helyett játék 

Az különbség a játszma és a játék között: a tudatosság.

Ugyanaz történik, de máshogy.

Ha játszmázunk akkor alá-fölérendetségben gondolkodunk. A szerepeinket tudattalanul, vagy manipulációval átitatottan éljük meg. Nem vállalunk felelősséget az életünkért, az érzéseinkért, nem találtuk meg az összefüggést a gyermekkorunkban átvett mintázatok és lelki a lelki terheink között. Fogságban élünk.

Ha elég érettek vagyunk önsimereti szempontból, akkor nyilvánavalóvá válik az életünkben betöltött Főszerepünk, saját felelősségünk, valamint a mások életébe betöltött Szerepeink, és képesek vagyunk az életünket egyfajta világítótorony-perspektívából is észlelni, egy külső szemlélő módján. Erre tanít ez a módszer, a SzomatoDráma.

SzomatoDráma egy egyszerű, játékos, kreatív, érzelmekben gazdag, felismerésekben bővelkedő, sok örömmel és érintéssel járó, könnyen átadható és elsajátítható terápiás módszer, melyet Dr. Buda László pszichiáter, pszichoterapeuta alkotott meg.

„Ez a módszer lehetővé teszi, hogy olyan elzárt, sokszor fájdalmas érzéseinkkel találkozzunk, amelyek tudattalanul irányítják életünket, majd testi tünetek, betegségek formájában manifesztálódnak.” 

A csoportos SzomatoDráma játék a résztvevők egyikének valamely testi, érzelmi, életvezetési témájából indul, aki a játék a főszereplője lesz. A drámajáték során a csoport többi résztvevőjét kérjük meg, hogy játsszák el a főszereplő testének, témájának, belső világának érintett részeit, szereplőit – így a belső világának interakciói és folyamatai elevenednek meg a színpadon. A térbe történő 'kivetítés' segítségével a belső külsővé, láthatóvá, tapinthatóvá és mélyebben átérezhetővé válik.

A főszereplő szinte mindig meglepő felfedezésekre jut azzal kapcsolatban, hogy személyes múltja, emlékei, hozzátartozóival való kapcsolatai, meggyőződései hogyan vetülnek bele sejtjei, szervei kapcsolatrendszerébe. Olyan felismerések születnek a játékok során, melyeket egyetlen könyvből sem lehetne kiolvasni. Ráadásul mindezt gyakran mély érzelmi reakciók, katartikus indulati felszabadulások kísérik.

Miért beszélek a SzomatoDrámáról?

Mert ez határozta meg szerintem az idei élményeinket, illetve azok különbözőségét: „kifelé folytattuk az utunkat, vagy befelé” 

Játszma-tudattal élünk, ahol a saját érzéseinkért másokat teszünk felelőssé, vagy elkezdtük használni az öngondoskodás, a felelősségvállalás, az önsimeret nyújtotta eszközöket. Megismertük az élet önismereti játékszabályait és azok ismeretében tekintünk rá önmagunkra és a minket körüvevő világra?

Amennyire hajlandóak és képesek vagyunk befelé figyelni, a belső világunkban található, akár felkavaró érzéseket sajátunknak tekinteni, azokért felelősséget vállalni, annál jobban érezzük magunkat.

Egyre boldogabbá, kiteljesedettebbé válunk. Nem az akarat-átvitel sikeressége és a manipuláció okozta hamis átmeneti mámorról beszélek, hanem rendíthetetlen erőről, gyengédségről és szeretetről önmagunk és embertársaink iránt.  

Bármilyen fájdalmas, ijesztő érzés úgy gyógyul meg, ha átadjuk magunkat neki és hagyjuk, hogy magától lehullámozzon. Így gyógyíthatjuk meg magunkat bármilyen testi-lelki betegségből, egészségtelen mentális vagy érzelmi állapotból: együttérzéssel. Erre tanít a SzomatoDráma. Ennek fontosságára hívta fel a figyelmet a Covid és 2020.

Olyan korban és olyan társadalomban élünk, ahol az emberi test bölcsességének tiszteletét újra kell tanulnunk, ahol test és lélek, illetve az emberiség elválaszthatatlan egységét újra fel kell ismernünk, ahol önmagunk értékére, elfogadhatóságára, szerethetőségére újra rá kell ébrednünk. Betegségeink, embertársaink ellenséggé váltak, értelmük és üzenetük elveszett a szemünk elől, a biológiai folyamataink feletti kontrollt nagyrészt átadtuk szakértőknek, egészségi állapotunkért érzett felelősségünk elhalványodott, öngyógyító képességünk meggyengült.

A döntés

Elhatározhatjuk, hogy 2021-ben elkezdjük tapasztalati úton (!) – felismerni, megtanulni, gyakorolni és továbbadni, hogy:

• képesek vagyunk elfogadó és szeretetteli kapcsolatot, érdemi párbeszédet kialakítani akár a belső világunkkal, a saját testünkkel, a betegségeivel, akár egymással
• lehetőségünk van tapasztalatokat szerezni arról, hogy a testünkben és az életünkben zajló folyamatok ezer szálon kötődnek lelki, érzelmi, családi, generációs történésekhez és mintázatokhoz,
• megbetegedés esetén az SzomatoDráma módszer révén meg tudjuk fejteni testünk személyes, nekünk szóló üzeneteit, akár még a komolyabb kezelések megkezdése előtt, és ezzel jelentős mértékben hozzájárulhatunk saját gyógyuláshoz, ill. a későbbi terápiás beavatkozások sikerességéhez,
• képessé válhatunk lényegi (nem orvosi!) diagnózist készíteni saját helyzetünkről és önmagunkat hatékonyan átsegíthetjük azokon a lelki elakadásokon, melyek a betegségek, életvezetési tünetek, problémáink kialakulásában szerepet játszhattak,
• a szomatodráma és a Gyógyító Játék eszköztárának felhasználásával nagy hasznára lehetünk közvetlen környezetünknek és a hozzá forduló embereknek.

Arra van szükség, hogy az ellenségeskedéstől, a széthúzástól közös erővel eljussunk az összetartozásig.

Elengedhetetlen, hogy a saját testünkkel, a földünkkel és az egymással való összetartozásról alkotott kép társadalmi méretekben kezdjen el megváltozni a szeretet jegyében.

Boldog Új Évet, Új Életet Kívánok mindenkinek!

Pataki Bea
Szomatodráma Központ önismereti programok szervezése, szakmai koordinációja

szomatodráma szakember, addiktológus természetgyógyász

A Gyógyító Pillanatok © tulajdonosa

+36-70-547-4007
info@gyogyitopillanatok.hu
www.gyogyitopillanatok.hu