Minden kapcsolatban vannak problémák. Ez teljesen rendben van.
Jobb-rosszabb időszakok.
Fent-lent helyzetek.
Súrlódások, egyet nem értések.
Ez teljesen rendben van.
A szeretetkapcsolatban egy ELKÖTELEZŐDÉSBEN viszonyulunk egymás iránt, hogy összetartozunk és EGYÜTTMŰKÖDÜNK. Hozunk egy döntést. Ez az együttműködés nem „üres bólogatást” jelent, papucs-ságot, vagy állandó kötelező és sorvasztó alkalmazkodást, hanem annak biztos tudatát, hogy én én vagyok, a másik személy pedig ő, és mindketten birtokában vagyunk és a másiknak is megadjuk az identitásához, a saját belső világához, élményeihez, gondolataihoz stb való eredendő jogot. Egyszerre. Magunknak is és neki is.
Egyidejűleg, egyenértékűen. Ez az egyenrangú kapcsolat.
Annak biztos tudatában tesszük ezt, hogy önszántunkból hoztunk egy döntést, hogy a másikkal szeretnénk lenni, örömmel töltünk időt a másik társaságban, kíváncsiak vagyunk rá, szeretjük (jó esetben) és nem tehertétel számunkra az azzal járó erőfeszítés, „munka”, hogy meg- és kiismerjük egymást, egymás igényeit és kéréseit figyelembe vesszük. Sokszor adódhat konfliktusunk. Ez nem más, mint az eltérő igények vagy egyáltalán az addig rejtett, ki nem mondott igények tüzes megfogalmazása. � Az egymással és önmagunkkal való tiszteletteljes, szeretetteljes bánásmód alapjog. Igen. Alapvető jogunk, hogy jól legyünk, és hogy jól bánjanak velünk és mi is jól bánjunk másokkal.
Azonban a mérgező kapcsolatok épp azért mérgezőek, mert az egyik fél életvitelszerűen lemond a saját igényeiről, a másik pedig életvitelszerűen félresöpri azt. Évekig tartó meddő viták kerekednek ebből, hogy az „áldozat” meg akarja értetni, meg akarja beszélni a másikkal. Azonban ezt a másik fél nem hallja meg, nem akarja meghallani, félresöpri.
Ne hisztizz már!
Neked semmi sem elég!
Miért nem tudod elfogadni, hogy én ilyen vagyok! stb.
Ez egy csapda, hiszen a bántalmazás épp attól bántalmazás, hogy valakinek a személyét, értékeit, kéréseit, igényeit, véleményét érvénytelenítik, félresöprik, elbagatellizálják. És ez nem konfliktus, amely „minden házban van” (amit fentebb írtam a szeretetkapcsolatoknál), hanem BÁNTALMAZÁS, életvitelszerű érvénytelenítés. Az egyik fél csinálja (ez az ő felelőssége), a másik pedig hagyja (ez meg az övé).
Egy találó és fájdalmas mondat szerint a bántalmazó keze társaságban a párja kezét fogja, de otthon a nyakát.
Ezt a kettőt érdemes megkülönböztetni. Azért írom ezt, mert sok olyan emberrel találkozom a mjunkám során is az egyéni konzultációk és önismereti csoportos programok során, aki évek óta tűri, hogy rosszul bánjanak vele, de azzal nyugtatja magát, hogy nincs tökéletes kapcsolat. Reménykedik abban, hogy végre meghallják, megértik, meglátják kéréseit, őt, az igényeit stb.
Ám fontos, hogy a konfliktus nem egyenlő a bántalmazással.
Ha egy kapcsolatban állandó feszültségforrás az, hogy az egyik fél nem kapja meg a meghittséget, az érzelmi támogatást, gyengédséget és törődést, de igénye lenne rá és ezt ki is fejezi évszámra, de nem változik semmi, akkor ez bántalmazás. Sokszor az áldozatok azt mondják, hogy
Jaj, szegény nem tudja mit csinál…
Nem direkt csinálja…
Tudom, milyen gyerekkora volt…
Persze, persze. De nem vagyunk a bántalmazó anyukája, sem pedig a terapeutája, hogy az ő traumatizált gyermekkorával, szülői mintáival foglalkozzunk ÁLLANDÓAN. Ezzel nem hallgattathatjuk el egy életen át saját igényünket a szeretetre, a kölcsönösségre, az egyenrangú kapcsolatra, az emberi bánásmódra a társunktól, és eredendő igényeikről és szerethetőségünkről. Azonban az abbéli reményünk is teljesen felesleges és meddő lesz, hogy majd "végre megérti", majd "végre megváltozik" stb. Miért építenénk az életünket az arra való várakozásra, hogy valaki megváltozzon?
Félreértés ne essék. Egy szeretetkapcsolatban éppen ez az igény-feltárás/ütköztetés maga a kapcsolat elményülése, mert utána ezt az egyeztetést a megértés, elfogadás és gyakorlatba ültetés követi. Amikor feltárjuk érzéseinket, hiányainkat, kéréseinket, igényeinket a társunkban, és ő is nekünk, ezt abban a reményben tesszük (humán konszenzus), hogy a másik nem egy bádogember, hanem érző lény, szeret minket, bízunk benne és fogékony lesz ránk és a mondanivalónkra, és mi is ezt tesszük.
Azonban ha valaki már évek óta mondja, beszélget, kifejti stb. és süket fülekre talál, és a másik nem törődik ezzel, kifogásokat keres, megmagyaráz stb…. Igazából TELJESEN MINDEGY, hogy mi az oka annak, hogy NEM VESZI FIGYELEMBE A MÁSIK fél érzéseit, igényeit, akkor ez egy bántalmazó kapcsolat.
Szó sincs arról, hogy az érzéketlenebb fél nem tudja mit csinál, hát dehogynem. Hiszen a másik fél ezerszer elmondta már, hogy mit szeretne. Csak a bántalmazó fél nem mutat érdeklődést és hajlandóságot. Tehát nem a hallása rossz, nem az értelmi képességeivel van gond, hogy nem fogja föl, amit a másik mond, hanem nem törődik vele, nem érdekli. Az ígérgetés és fogadkozás is teljesen felesleges, ha nem követi változás, megújulás. Akkor az ígéret is csak a manipuláció egy formája. Nina Simonetól idézve:
Tehát tanuljunk meg felállni az asztaltól, ahol a szeretet már nincs terítéken.
A bántalmazás és a szeretet között soha nem lesz közös nevező. Nem lesz együttműködés. Nekünk kell elfogadnunk, ha valaki nem hajlandó, képes… (nem mindegy?) velünk tiszteletteljesen, szeretettel bánni. Nekünk érdemes lemondani a mérgező reményről, hogy végre megérti, megváltozik stb. A saját illúzióinkat, a másik megváltozására épült megvalósíthatatlan vízióinkat lenne érdemes elengednünk.
Sokan mondják, hogy de hát olyan jó ember ez a Miska. Én látom benne azt a megtört gyermeket, a sok jót, ami ott szunnyad benne. Persze, ez nagyon szép, de vajon ő látja-e önmagában? Müller Péter beszél a „felfelé szeretés” fogalmáról. Arról, hogy a szeretetünk miatt a másikban a legjobb énjét látjuk. Ez nagyon magasztos. Azonban nehogy olyasmit lássunk, ami a mi vágyunk, de nincs ott. Ezt az élet, az események, a másik viselkedése fogja megmutatni, és nem az álmaink, reményeink. Amikor valaki azt mondja, hogy ez a Miska áldott jó ember, ha nem iszik, dehát minden nap iszik. Akkor ez egy önámítás. (minden Miskától elnézést kérek! )
Igen mindenkiben ott a lélek, de nem mindenkiben megszólítható.
Ha 1-2-3 alkalommal, hónapig, évig, évtizedig minden erőnkkel, szeretetünkkel igyekeztünk, de nincs válaszkészség, nincs fogadóképes kereslet a mondandónkra, akkor mire várunk? Legvégül Case Kenny szerint
Jobb önmagunkat választani, mint állandóan megpróbálni meggyőzni valakit, hogy minket válasszon!
Aki tartósan benne marad olyan kapcsolatokban, ahol nem bánnak vele jól, az a krónikus önszeretethiány, társfüggőség, és nem hűség, lojalitás, vagy altruizmus. Egyszerű önfeláldozás, önpusztítás.
Minden pillanatban ott a döntés lehetősége, hogy mi magunk megbecsüljünk magunkat úgy és annyira, hogy olyan emberek társaságát keressük és tartjuk meg, akik szeretnek és megbecsülnek minket és nem tartozunk ezét. Azt, hogy szeretnek minket nem csak mondják, hanem annak megfelelően viselkednek is velünk, értünk, nekünk, együtt.
Életünkben elengedhetetlen, hogy szeretetet kapjunk és adjunk egyaránt.
Örömmel,
Bea
Pataki Bea
Szomatodráma Központ önismereti programok szervezése, szakmai koordinációja
SzomatoDráma szakember, a módszer hivatalos oktatója
addiktológus természetgyógyász
Ultarövid Terápiás konzulens
A Gyógyító Pillanatok © tulajdonosa
+36-70-547-4007
info@gyogyitopillanatok.hu
www.gyogyitopillanatok.hu
Megtalálsz a Facebookon és az Instagramon
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
